El se hiszem, hogy most egy
ilyen meseszerű
helyen vagyunk… ráadásnak csak mi ketten… de nem tehetek semmiféle ostobaságot…
a végén még megbántom és oda a barátságunk… amióta csak ráébredtem az
érzéseimre, az a gondolat tart vissza, hogy elmondjam őket, hogy akkor talán soha többé nem
látom őt. Ráadásnak tisztában vagyok vele,
hogy akit az ő
szíve választott, az nem én vagyok, hanem a kisöcsém. Azonban hiába tudom, nem
adom fel az érzéseimet. Elérem, hogy belém szeressen. Jól tudom, hogy az
öcsémet nem érdekli úgy, mert ő most csak a zenével foglalkozik. Számára minden más csak időpazarlásnak tűnik. Wakaba-chan érzései az én ostoba
öcsémtől sose lelhetnek viszonzásra… Wakaba-ra
néztem. A medált csodálta, még mindig megbűvölve. Úgy éreztem helyesen cselekszem.
Én mindvégig mellette leszek, és amikor majd feladja ezt az ostoba és
viszonzatlan szerelmet, egyenesen a karjaimba fog rohanni. Én pedig kitárt
karokkal fogok rá várni, mert én vagyok az egyetlen, aki át tudja érezni egy
viszonzatlan szerelem fájdalmait. Amíg én elmerültem a gondolataimban, ő leugrott a szikláról és kiúszott a
barlangból. Én pedig ott maradtam, egyedül az ábrándjaimmal. Utána úsztam,
amilyen gyorsan csak tudtam. Épp időben, hogy lássam, amint ő és a kisöcsém kézen fogva indulnak el
az erdő belseje felé. Valami azt súgta nekem,
hogy követnem kéne őket,
azonban ha észrevesznek, az mindent tönkre tehet. Inkább bementem a barlangba,
előhoztam azt a gitárt és kiültem vele a
vízesés melletti kis sziklára. Vettem egy mély levegőt, majd gitározni kezdtem. Valahogy ez
a hely megtöltött ötletekkel. Egyik akkord jött a másik után. Szinte olyan
érzés volt, mintha valaki irányítaná a kezemet. Nem tudom, hogy mégis meddig
játszhattam, de amikor újra észbe kaptam, már mind a ketten mellettem álltak és
a játékomat hallgatták.
-
Nocsak,
visszajöttetek? – kérdeztem mosolyogva és abbahagytam a játékot.
-
Igen,
mert meghallottuk, hogy gitározol – nevetett rám Wakaba.
-
Értem.
És szabad megkérdezni, mégis merre lófráltatok?
Egyikük
sem válaszolt, csak félre álltak. Én kíváncsian néztem a hátuk mögé. Egy pléd
féleség volt leterítve a fűre, rajta pedig temérdek gyümölcs. Tehát csak ezért mentek.
Valamiért hírtelen megkönnyebbülés árasztott el. Valamiért attól féltem, hogy
ebből a kis kiruccanásból Wakaba sírva fog
visszarohanni vagy valami hasonló.
-
Gyere,
együnk – kapta el a kezem és a pléd felé rángatott.
A
gitárt nekitámasztottam a sziklának, majd követtem őket. Mind leültünk a plédre, majd végig
néztünk a választékon. Miközben így eszegettünk, ők ketten éppen kiveséztek valami
iskolai példát, én pedig számba vettem a mai nap eseményeit. Az egész meseszerűnek tűnt… vagyis most is az… Végül pedig
olyan következtetésre jutottam, amit úgy gondoltam, velük is megosztok, hadd
örüljenek.
-
Srácok –
szakítottam félbe a heves társalgást – Jöjjünk el ide legközelebb is – nevettem
rájuk.
Mind
a ketten kérdőn
fordultak felém, majd amikor rájöttek, hogy tényleg komolyan gondoltam, nevetve
rábólintottak az ötletre.