Music 4 ♪

El se hiszem, hogy most egy ilyen meseszerű helyen vagyunk… ráadásnak csak mi ketten… de nem tehetek semmiféle ostobaságot… a végén még megbántom és oda a barátságunk… amióta csak ráébredtem az érzéseimre, az a gondolat tart vissza, hogy elmondjam őket, hogy akkor talán soha többé nem látom őt. Ráadásnak tisztában vagyok vele, hogy akit az ő szíve választott, az nem én vagyok, hanem a kisöcsém. Azonban hiába tudom, nem adom fel az érzéseimet. Elérem, hogy belém szeressen. Jól tudom, hogy az öcsémet nem érdekli úgy, mert ő most csak a zenével foglalkozik. Számára minden más csak időpazarlásnak tűnik. Wakaba-chan érzései az én ostoba öcsémtől sose lelhetnek viszonzásra… Wakaba-ra néztem. A medált csodálta, még mindig megbűvölve. Úgy éreztem helyesen cselekszem. Én mindvégig mellette leszek, és amikor majd feladja ezt az ostoba és viszonzatlan szerelmet, egyenesen a karjaimba fog rohanni. Én pedig kitárt karokkal fogok rá várni, mert én vagyok az egyetlen, aki át tudja érezni egy viszonzatlan szerelem fájdalmait. Amíg én elmerültem a gondolataimban, ő leugrott a szikláról és kiúszott a barlangból. Én pedig ott maradtam, egyedül az ábrándjaimmal. Utána úsztam, amilyen gyorsan csak tudtam. Épp időben, hogy lássam, amint ő és a kisöcsém kézen fogva indulnak el az erdő belseje felé. Valami azt súgta nekem, hogy követnem kéne őket, azonban ha észrevesznek, az mindent tönkre tehet. Inkább bementem a barlangba, előhoztam azt a gitárt és kiültem vele a vízesés melletti kis sziklára. Vettem egy mély levegőt, majd gitározni kezdtem. Valahogy ez a hely megtöltött ötletekkel. Egyik akkord jött a másik után. Szinte olyan érzés volt, mintha valaki irányítaná a kezemet. Nem tudom, hogy mégis meddig játszhattam, de amikor újra észbe kaptam, már mind a ketten mellettem álltak és a játékomat hallgatták.

-          Nocsak, visszajöttetek? – kérdeztem mosolyogva és abbahagytam a játékot.

-          Igen, mert meghallottuk, hogy gitározol – nevetett rám Wakaba.

-          Értem. És szabad megkérdezni, mégis merre lófráltatok?

Egyikük sem válaszolt, csak félre álltak. Én kíváncsian néztem a hátuk mögé. Egy pléd féleség volt leterítve a fűre, rajta pedig temérdek gyümölcs. Tehát csak ezért mentek. Valamiért hírtelen megkönnyebbülés árasztott el. Valamiért attól féltem, hogy ebből a kis kiruccanásból Wakaba sírva fog visszarohanni vagy valami hasonló.

-          Gyere, együnk – kapta el a kezem és a pléd felé rángatott.

A gitárt nekitámasztottam a sziklának, majd követtem őket. Mind leültünk a plédre, majd végig néztünk a választékon. Miközben így eszegettünk, ők ketten éppen kiveséztek valami iskolai példát, én pedig számba vettem a mai nap eseményeit. Az egész meseszerűnek tűnt… vagyis most is az… Végül pedig olyan következtetésre jutottam, amit úgy gondoltam, velük is megosztok, hadd örüljenek.

-          Srácok – szakítottam félbe a heves társalgást – Jöjjünk el ide legközelebb is – nevettem rájuk.

Mind a ketten kérdőn fordultak felém, majd amikor rájöttek, hogy tényleg komolyan gondoltam, nevetve rábólintottak az ötletre.

Music 3 ♪

El se hiszem, hogy a mi kis városkánkban létezik egy ilyen hely... és még senki se találta meg... (valószínűleg). Az öcsém egy hatalmas hullámot küldött ránk.... Amikor az elült, Mi vad pocsolásba kezdtünk... Mindenki mindenki ellen.... Akár csak gyerekkorunkban.... Körbe néztem... tényleg a paradicsomban éreztem magam... Olyan volt akár egy álom... de ha az is.. .soha többé nem akarok belőle felébredni... Ez az a tipikus "Túl szép, hogy igaz legyen" helyzet... De ez most a valóság volt! Otthagytam a "gyerekeket", én pedig odébb mentem egy kicsit úszni... Olyan kellemes volt ez a víz.... és tiszta... teljesen átláttam rajta... korall-zöld színben pompázott... A nap sugarai meg-megcsillantak a felszínén... Egyszer csak valami csillogást láttam a víz alatt... nem tudtam mi az, de felkeltette az érdeklődésem... Odaúsztam, vettem egy nagy levegőt és lemerültem érte... Amikor ismét a felszínen voltam, megnéztem zsákmányom... Egy kristály nyaklánc volt.... Őket kerestem... éppen búvárkodtak... megvártam, míg Ő idenéz, majd intettem neki, hogy jöjjön ide... Az öcsémre nézett, aki éppen a víz alatt volt, majd odaúszott hozzám...
 - Szeretnék adni valamit - mondtam.
Ismét körbe nézett, majd rám mosolygott.
 - Add a kezed és mély levegő - mondta.
Úgy tettem, ahogy mondta... Lemerültünk, és a víz alatt vezetni kezdett... Egy kis járaton úsztunk be... Amikor pedig felbukkantunk, egy víz alatti barlangban találtam magam... Halvány, kékes fény derengett... Ő kimászott a vízből, és leült a sziklára lábát lógatva.
 - Gyönyörű, igaz? - kérdezte mosolyogva.
 - Igen az... - néztem körbe.
 - Csak nem rég találtam rá, amikor búvárkodtam... Az öcsédnek még nem mutattam meg... Te látod ezt először....
 - Igazán megtisztelő - néztem rá mosolyogva, majd elindultam felé és kezébe raktam a nyakláncot.
 - Mi ez? - nézett kérdőn kezére.
 - Egy nyaklánc... most találtam...
Kinyitotta a kezét... amikor megpillantotta az ékszert, felcsillant a szeme... Hálás szemekkel nézett rám...
 - Segítesz? - kérdezte, és megfordult.
Elvettem tőle a nyakláncot, majd a nyakába kötöttem... A kristály szinte azonnal felizzott... ugyan azzal a derengő kék fénnyel... Ő felemelte a nyakában lógó kristályt és megbűvölve tanulmányozta.
 - Köszönöm - súgta halkan és rám emelte tekintetét.

Music 2 ♪

Mint a 8 éves gyerekek, ujjongva vetették ki magukat az utcára. Egymás körül ugráltak, mint a kölyökkutyák. Esküszöm, néha olyan, mintha én lennék az apjuk... Ez a kettő, ha együtt van, annyira felelőtlen... *sóhaj* Vajon hova akarnak elrángatni engem ma? Egyszer csak hirtelen megálltak, összesúgtak, majd Ő odafutott hozzám és karon ragadott.
 - Gyere! Mutatunk neked egy fantasztikus helyet!
Mint egy kiskutya rángatott maga után. Elképesztő milyen ereje van. Szinte futva haladtunk. Egy idő után már nem belém karolt, hanem a a kezem fogta. Az öcsém elől rohant, mi pedig mögötte... A város egy lakatlan részére rángattak engem... Be egy erdő szerű részbe... Ágakat hajlítgattam el az utamból... Azt hittem, csak szórakoznak velem... De amikor megláttam, hogy hova vittek, elállt a szavam.  Olyan volt, akár egy oázis...  Egy csendes rejtekhely, távol a világ zajától... Egy csodálatos virágos rét, egy barlang, vízesés, mező... akár a paradicsom. Madárcsecsigés, lepkék... és esküszöm még egy nyúlcsaládot is láttam... Észre se vettem mikor engedte el a kezem... csak azt láttam, hogy integet kövessem őket. Ők pedig eltűnnek a barlangba. Utánuk siettem... A barlangban nem várt meglepetést találtam.... Egy kis ruhaszekrény volt ott... és egy hűtőláda... a sarokban pedig egy gitár... Látszott, hogy nem először járnak itt... Vajon mégis mikor és hogyan találtak rá erre helyre? És miért nem beszéltek eddig róla nekem? Odasiettek a ruhásszekrényhez. Kihúzták az egyik fiókot és elővették belőlük a fürdő nadrágokat és a bikinit... Szóval ide tűnt el a régi fürdőnadrágom... Az öcsém odajött hozzám és kivezetett a barlangból....
 - Gyorsan, öltözz át - mondta nekem.
Nem tudtam mire készülnek, de hallgattam rájuk... Bementem az egyik bokor mögé és átöltöztem. Éppen amikor a barlanghoz indultam vissza, hogy lerakjam a ruháimat, Ő akkor jött ki abban a csepp bikiniben. Hihetetlenül nézett ki... akár egy kis-angyal... Rám vigyorgott. Némán szólt, hogy siessek. Bementem a barlangba, letettem a ruhámat és vissza kimentem hozzá. Ő ott várt rám. Megint megfogta a kezem és maga után húzott. Egyenesen a vízeséshez. Minden figyelmeztetés nélkül beugrott és engem is magával húzott. Egyszerre csobbantunk a kellemesen hideg vízbe... Akár egy álom, ahol csak mi ketten létezünk... ahol mi ketten együtt boldogok lehetünk... Amikor ismét felbukkantunk, egymásra nevettünk... De nem volt rá sok időnk, mivel pár másodperc múlva az öcsém is becsobbant mellénk...

Music 1 ♪

Reggel volt… éreztem… de még nem akartam felkelni… Valahogy nem volt hozzá energiám… Annyira fáradtnak éreztem magam… Tegnap késő estig fenn voltam, hogy befejezzem azt a dalt… Még éjfélkor is ébren voltam…. De Ayato is… mégis hallom, hogy ő már lenn van a konyhában… Mégis honnan van ennyi energiája? Énekelt… először nem tudtam kivenni, hogy mit, de amikor ráismertem, villámgyorsan ugrottam ki az ágyból. Nem öltöztem fel.. még a papucsomba se bújtam bele, hanem egyenesen mentem le a konyhához… Ezt a dalt akkor szokta énekelni, ha Ő itt van… Sietve nyitottam be a konyhába.. Igazam volt… A bárpultnál ott ült Ő…. Amikor észrevett, rám mosolygott…
- Jó reggelt Atsu. Mondd csak, most keltél fel igaz? – kérdezte kuncogva.
- Honnan?
- Nem vagy felöltözve – mutatott rám.
Lenéztem magamra, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy egy farmer van csak rajtam.. meg persze a nyakláncom… Szó nélkül megfordultam, és felsiettem a fürdőbe. Pár perc alatt el is készültem, magamra kaptam az egyenruhám, és siettem vissza le.
- Jó gyors vagy ma reggel. Tessék itt a reggelid – nyújtott felém egy tál müzlit.
- Mondd csak, mit keresel itt már kora reggel? – kérdeztem, és közben bekaptam a müzlivel megrakott kanalat.
- Gondoltam mehetnénk együtt suliba… Most nincs kedved egyedül sétálgatni. Túl szép időnk van hozzá…
- Túl szép az idő, hogy suliba menjünk – hallottam Ayato hangját – Mit szólnátok hozzá, ha a mai napot ellógnánk?
- Jaj hagyd már abba, Ayato. Suli után is elmehetünk valahova.. nem muszáj rögtön lógni….
- Ugyan már, Atsu. Legyen már benned egy kis kalandvágy. Mondd csak mikor lógtál utoljára a suliból?
Ezen elgondolkoztam… lehet, hogy igaza van… Hiába néz mindenki rosszfiúnak, igazából sose lógok suliból, vagy hasonlók… Valójában én is szívesebben lógnék velük, mint, hogy a suli padot koptassam… Egy mély sóhaj után rájuk néztem… Azok ketten meg kiskutya szemekkel könyörögtek nekem…
- Rendben van… de akkor csináljuk rendesen…
Kíváncsian néztek rám, de nem foglalkoztam velük… Odamentem a telefonhoz, és beütöttem a suli számát… Két csengés után fel is vették.
- Jó napot kívánok. Atsuto vagyok a 2-1 osztályból. Szeretnék szólni, hogy a testvérem és Wakabe-chan a 2-2 osztályból megbetegedtek, így nem mehetnek iskolába. Itthon maradok velük, hogy vigyázzak rájuk, mivel a szüleink jelenleg nem tartózkodnak itthon.
Még pár dolgot egyeztettem a suli titkárral, majd leraktam a telefont. Azok ketten csodálkozva néztek rám…
- Mi az? – kérdeztem csodálkozva.
- Te aztán nem semmi vagy…
- Jó, persze… Inkább menjünk, vagy még meggondolom magam! – löktem ezeket az ajtó felé.